Pages

27.02.15

Tegnap

A mai összeszedetlen lesz és egy kicsit minden.
Tegnap a reggel ezzel indult (épp kijöttem a zuhanyzóból a hajamat törölgetve és jött a fiam):
-          Mami, dein Tschufli-Brei ist fertig! (Megj.: Imádom, amikor maminak szólít. A komoly megszólítás a mama - azt is, de a mamit kedveskedő fokozatnak érzem. Benne meg nincs semmi tudatos: hol így, hol úgy szólít. Néha útközben mintha gyakorolná ezt a megszólítást, vagy neki is tetszik és szívesen hallja(?) : “Mami, mami! – Igen, P. ? – Mami – P. – Mami.”)
-          Tényleg, főztél nekem csuflit? (Megj.: Chufli, gluténmentes reggeli kása).
-          Nein, Papa hat es gekocht.
-          Papa főzte és te segítettél neki?
-          Nein, ich war emm… beschäftigt! (Tényleg ezt mondta,“ beschäftigt“!)
-          És mivel voltál elfoglalva?
-          Apfeldrehen. (Megj.: Almát hámoz egy tekerőszerkezettel.)
-          És adsz nekem is az almából?
-          Hast du schwarze Haare?
-          Nem, nekem sötétbarna hajam van. És neked?
-          Emmm… (Feláll a sámlira megnézi a fürdőszobai tükörben és rávágja:) Weiß!
Mondom neki, hogy azt szőkének hívják, papa meg bekiabál a konyhából hogy “blond”, majd megint a másodpercnyi gondolat és önvád, hogy dehát mit okoskodok én itten, hát hiszen megint neki van igaza! Tényleg annyira szőke a haja, pláne nyári verőfényben, hogy az már majdnem fehér, na! Tejfel.
A következő perc a gyomorgörcsé: hogyan tudjuk ezt megőrizni? Ó, ez a brilliáns, önfeledt, csinálat- és akaratlan határozott “öntudata”, ez a lángoló divergens elme, megismételhetetlenül tiszta és nem ítélkező lénye: ez hogyan maradhatna meg? Ah, tereh! Hogyan ne rontsuk el? Hogy legyen, hogy ne törje meg nyugton ülésre kényszerítő rendszer, értelmetlen szabály? Izzadunk, hogy meg tudjuk engedni magunknak az alternatív oktatást, izgulunk a helyekért (amiért fizetünk, nem is keveset), de meddig? Minden gyomorgörcsnek ára van, a mosolyért rándulónak is…
Délután előadást tartok az egyetemen “Equality – Diversity”-témában. Belefűzöm a személyes tapasztalatot, szalonképesen vázolom, hogy meggebedek a szülői részmunkaidőért és semmi, már több, mint egy éve! Ez van: két országban vagyok képesítve, van egy nemzetközi master fokozatom, legutóbbi doktori szemináriumom részeként a London School of Economicson tartottam előadást (a legjobb jeggyel minősítve: sehr gut! - of course), három munkanyelven tudok dolgozni, van mögöttem néhány év szakmai tapasztalat magyar, német és osztrák gazdasági jogi irodákban, nem vagy kezdő, lennék újrakezdő. Lennék! (Felőlük lehetek, hja “möchtegerne”, egyéni szociális probléma…) Diszkriminálva vagyok lépten-nyomon: ezt ezen a fórumon legalább értik!  
Dolgoznom kell, nem fogunk így megélni!  Akarok dolgozni. Teszek érte. Nincs  állásom (a szakmámban már több éve). Több mint egy éve újra keresek. Igen, mindenfélét: részmunkaidőt (jogászoknak alig akad ilyen kiírás), teljeset is. Csak all-in-t nem tudok/akarok: abból elég volt az évek során - nem mellesleg: szeretném látni a fiamat és nem csak alvó állapotban... Egyre gyakrabban állok fel fogcsikorgatva egy-egy automatikus elutasító válasz után. Be se hívnak! Meg se nézik rendesen, hogy mi az ajánlatom! Pedig testemet nem borítják bűzös fekélyek és egyébként meg  munkavállók tömegei adják el magukat sikeresen béna frizurájú, nyálas fizimiskájú fotókkal…  És mégis! Nekem meg: és mégse!
De nem adom fel, persze hogy felállok, magam vagyok az élő reziliencia! Nem adom fel, még nem!
Aggódom a gyerekemért: neki legalább ne kelljen ezt … ne ezt, ne így! Ne kelljen értelmetlen, embertelen elvárásoknak megfelelni ! Mi lett az én megfelelésem “jutalma” is? - (költői) Nézhetem…
Egyre gyakrabban köszönnek vissza iskolai emlékeim. Tegnap este elalvás előtt valami kis sírógörcs is jött: kisiskolás önmagammal éreztem együtt. Vajon akkor dőlt el végleg, hogy én kussolni fogok, együttműködök, eminens leszek és megfelelek az elvárásoknak, a többit meg magamban csendesen “letitkolom”? (Megj.: az archaikus igekötő egy magyar népdalból vala. )És akkor kódolódott az is, hogy ez egyszer még robbanni fog? Ahogy roppant is, húsz évvel később…
A román kommunizmus véghónapjaiban voltam elsős-másodikos. Az osztályfőnökunk a törékeny alkatú, szigorú ábrázatú Éva néni volt. Beesett, csontos arcát túlméretezett, 70-es évek stílusú, ombré árnyalatokban sötétített üvegű szem- torzította felső harmadában duplaakkorává. Hajában a dauer okozta hullám vagy fésülésre sem rezzenő, vagy a drájvettertaft kommunista prototípusától tartósra fixálva? Nem tudni. Misztérium! Vagy hajcsavaróval aludt minden éjszaka?  (Kultúrtörténeti közlemény: a “dauer” szó következetesen dajernek ejtetett arrafelé apraja-s-nagyja, de inkább naggya általa /vala/).
Éva nénit mindenki tisztelte, de inkább félte. Bejött reggel: osztály vigyázz! Ellenőrizte a tartást, hogy mindenki eléggé haptákba verte-e a hátát. Mély levegő, szikár arcán az izom látványosan rándult. Jelentés: “Tanítónéninek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma törörö, nem hiányzik senki.” Majd: tiszteletet sugárzó (mímelő?) tekintettel a vezír arcképére tapadva énekeltük nagy átéléssel a “Trei culor“-kezdetű örökbecsűt. (Ez valami internacionálé-változat volt, amúgy? – Nem akarom tudni egyébként, elég ha az első sorára kitörölhetetlenül emlékszem…) Leültünk. Éva néni észrevette, hogy valaki a kezeletlen fájú padlót fél zsíroskenyérével polírozhatta a szünetben, a kenyér héja meg ott maradt a katedra mellett - immár zsírtalanul. (Prousti emlék a zsír és a poros fa keveredő szaga…  A fiam is imádja lenyalni a vajat a kenyérről, egyébként. Mindegy.)
Anyway: Éva néni valami zsíroskenyér-maradék méretű “hallatlanságos hökkenetességen” gerjedhetett éktelen haragra, für gewöhnlich - azaz szokása volt. Elővette súlyos favonalzóját és kollektív büntetésben részesítve az egész osztályt mindenkire kivétel nélkül akkorát csapot, hogy két napig sajgott a tenyér.  A fokozat a körmös volt: nagyon össze kellett szorítani az ujjakat és egy szinten tartani a begyeket, hogy az ütés mindenhol egyformán érjen. Megúszni nem lehetett: én voltam az osztály “színtízese”, nem csináltam semmi “rosszat” és mégse/mégis! Egyszer már nagyon igazságtalannak tartottam, hogy mindenkire akkorát suhint mint az állítólagos “tettesre” és bátorkodtam marokra tartani a tenyeremet, hogy a közepét ne érje olyan durván az ütés. Ekkor rám szólt, hogy laposra! És durr, teljes erőből, aua! (Ma is fáj virtuális helye.)
Szólni persze nem mertünk otthon sem. Senki sem védett volna meg. A rendszer kussolásra, suttogásra kódolt mindenkit. Senki sem merte volna megkérdezni, hogy „Éva néni, a kollektív büntetésre miért van szükség, netán a párt írta elő?“
Talán ott dőlt el, talán már korábban, hogy  a feladatom a megfelelés, csendes alkalmazkodás, hangtalan eminensi lét lesz – a túlélésért? Kihúzott háttal és akkurátusan rendezett rojtokkal ülni fesztelen? („Pionír“, kisdobos meg kutyafüle is voltam. Már nem emlékszem pontosan, hogy milyen sorrendben.)
Éva néni! Megvan még az a k.va nagy volnazó!?

Keine Kommentare:

Kommentar veröffentlichen

 
BLOG TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS